Szabadfi Szabolcs, az egyik legtettrekészebb álmodozó története 2012-ben kezdődött, amikor megnyitotta a város legolaszosabb pékségét a Városmajorban. Majd a Panificio il Basilico Király utcai üzletének koncepciójának építése közben tovább lépett és a legjobb minőségű talján sajtokkal és sonkákkal árasztotta el az üzlethelység akkor még kihasználatlan részét.
Majd jöttek a csúcskategóriás olasz és magyar borok a következő boxban, végül halas étteremmel zárult a vízió a „piacon”, ahol minden helyben fogyasztásra és elvitelre egyaránt kapható.
Hogy kezdődött mindez?
Szerintem már gyerekkoromban, nagymamám konyhájában is tudtam, hogy pék leszek. Majd jött a valóság a kelt tésztáival, kakaós csigáival, kemencés fánkjával és pitéjével – ezek a mai napig elkísérnek mindenhova, az éppen aktuális divathoz igazítva. Aztán jöttek a kilencvenes évek, amikor vidéken fusiztam egy pékségben, ahol még egy nagy, klasszikus forgókaros gép üzemelt. Reggel megcsináltuk a kovászt, este mentünk dagasztani. Az egy csodálatos időszak volt. De persze nem bírtam magammal, így elmentem Ausztriába, és 1995 magasságában bekopogtam egy kis pékségbe.
Milyen különbséget tapasztaltál a két ország között?
Épp leköszönt a nagy tapasztalattal rendelkező mester, s az üzletet egyik fiatal pékje vette meg tőle. De ez a srác inkább az akkor megjelenő multik felé akart nyitni, ami nem igazán vált be neki, így a környező falvakban terjeszkedtünk tovább. A különbség tehát annyi volt, hogy Ausztria hamarabb kezdett el minőségben romlani az adalékanyagok miatt, a multik hatására.
De sikerült azért valamint tanulnod?
Persze. A szervezettséget és a pontosságot, a precíz munkamenetet mindenképpen. Csinálhattunk például rövidebb kiflit, de akkor azt meg kellett enni, nem hagyhatta el az üzletet. Kimondottan fegyelmezettek voltak, szakmailag viszont nem adott semmit.
Innen hova vitt utad?
Olaszországba, ahol először egy idős bácsival dolgoztam együtt, aki a vasárnapi miseruha kivételével mindig pékruhát hordott. Almából és szőlőből erjesztettük a kovászt a pizzákhoz, amihez a faluból hozták a friss paradicsomot, mozzarellát. A mamma megfőzte a szószt, dobtunk a pizzára egy kis paradicsomot, sajtot, s ment az egész a kemencébe 90 másodpercre. Utána még kapott egy kis borsot, olajat és kész is volt. Na, ezeket érdemes volt megtanulni.
Délelőttönként tehát pizzát adtunk a faluban. Fatüzelésű kemencében sütöttünk, ami állandóan meleg volt, így ha mi nem készítettünk benne semmit, a faluból hoztak malacot vagy csirkét sütni. Innen egészen Szicíliáig lementem tanulni, de nem mindenhol péktermékekkel foglalkoztam, hanem az olasz konyhát is igyekeztem elsajátítani.
Mikor jöttél haza?
A 2000-es évek közepén, házat akartam építeni, mert egyből családos ember lettem. És azonnal a házam pincéjében találtam magam, sütögetve. Majd beálltam árulni a szombati piacra a Király utcába.
Akkoriban nem épp a kézműves kenyerek voltak a kelendők, hanem a gyors sütésűek, de te mégis bevállaltad a hagyományokat. Milyen volt a fogadtatás?
Olyan hagyományokra alapoztam, amelyek a két világháború közti időszakra vezethetőek vissza. A fogadtatás pedig elképesztő volt, előfordult, hogy megtapsoltak bennünket a vásárban. Ezek a dolgok adtak erőt ahhoz, hogy ma is ezt a szakmát űzzem. Volt olyan hölgy, aki mindig a nagymamája mákos kalácsához hasonlította az enyémet, s a mai napig a vásárlóm. Az akkori áruim kaphatók nálam ma is, csak az ízpaletta bővült, közel 110 fajtára.
Hogy nőtte ki magát mindebből a Panificio il Basilico?
A szombati vásárlóim kérdezgették, hogy hétköznaponként hol tudják megvenni a kenyereimet, így az ő nyomásukra nyitottam meg először a városmajori üzletet, amit a nyitás után azonnal megrohamoztak a vevők.
Már az elején ekkora üzletet akartál?
Már a kezdetektől tudtam, hogy ennek ez lesz a vége, de mégsem akartam. Én sokkal jobban szerettem egyedül sütögetni. De a Városmajor rohamszerű sikerének köszönhetően elég gyorsan négyen lettünk a sütöde részben, és alig fértünk el a 10 négyzetméteren. Napi 16-17 órát dolgoztunk ilyen körülmények között, s ezt nem kívánhattam meg senkitől. Láttam, hogy bővülni kell. Ekkor találtam az üzletet a Király utcában, miközben még a Hold utcai is megnyílt.
Ennyire erős olasz vonalat képzeltél el?
Van egy szicíliai pékem, Gianni, aki éveken keresztül Londonban dolgozott a Balthazar-ban, ahonnan nagyon sok szaktudást hozott. De igazán fontos nála az olasz autentikus vonal volt, például a cannoli, ami a nagymamája receptje, és egész egyszerűen felülmúlhatatlan. Érzéssel dolgozik, egy kicsit ebből, egy kicsit abból, s már kész is van a tökéletes ricotta töltelék. Rettentően hasonló a gondolkodásmódunk, így nem volt kérdés, mi lesz az irány.
Hogy alakult úgy, hogy ma már 600 négyzetmétert uraltok?
Itt jön vissza a piacos lényem: ott is mindig kísérleteztem, s imádtam, ahogy tesztelték az emberek. Ez történt itt is. Addig próbálgattunk, kóstolgattunk, amíg egyszer csak megjelent a pizza, ami azonnal megkívánt magának egy fafüstöléses elektromos kemencét. S ez rögtön magával hozta a konyhát is. De mivel minden nap a reggellel kezdődik, no meg kedveskedni amúgy is jó, jöttek a kis édességek. Ám egyszer csak megtelt a hely, s hirtelen nem tudtunk 80 emberrel mit kezdeni. Ismét engedtünk hát a nyomásnak, és egy kicsit átalakítottuk az üzletet, s jöhettek a reggelik, mert mindenki kakaós csigát és tojásrántottát akart. A személyzetet is bővíteni kellett, mert időközben sok hamburgeres és nívós étterem is megkeresett bennünket. Elkezdődött tehát az etetés és kiszolgálás minden irányba, s imádtam a zsibongást, ami ismét a piacozásra emlékeztetett. Azonnal jött is a következő gondolat a sajtokról, sonkákról, kolbászokról. Szeletelő gépet vásároltam és komplett reggeliket is elkezdtünk kínálni. Ezt az egészet az bonyolítja meg igazán, hogy minden termelőt ismerni akarok, akinek a terméke megfordul nálam.
Pékség, reggeli és olasz étterem egy helyen?
Igen. Vannak a reggelik, hétköznap ebédmenü, szezonálisan változó á la carte kínálat, olasz fogásokkal. A porchetta (göngyölt malacsült) például reggel hidegen jelenik meg, s amint megyünk bele a napba és a főétkezésekbe, máris melegen szervírozzuk. Délben adunk hozzá egy jó marék rukolát és rozmaringos burgonyát. Ezzel könnyű dolgunk van, mert amikor a malacot 300 fokon berakom a kemencébe s végzek vele, a kemence a következő 12 órában sem hűl ki, így napközben és este bármikor lehet melegíteni benne.
A borok és a halak sem hiányozhatnak egy jó piacról, igaz?
Kinőttük a pékséget és a konyhát, így ismét bővíteni kellett. Egyszerűen nem fértünk el már itt sem, valamint, ismét egyre több lett a vendég. Ekkor már adott volt egy fél piacunk, s ha már van kenyér, hús meg sajt, mi jöhet még? Hát persze, hogy a jó bor – így lettek olasz és magyar boraink. S a végén megvalósítottam a nagy álmomat, a hajóépítést. Ekkor megjelent egy barátom, aki Olaszországból szállítja be a friss halakat, s máris értelmet nyert a kis hajóm, amit telepakolunk jéggel, s ott kínáljuk a friss halakat, amelyek minden héten kedden és csütörtökön érkeznek. Bár az étlapon van választási lehetőség, de ha valakinek egyéni elképzelése van, elmondja, mi pedig elkészítjük kívánsága szerint.
Nagyon komolyan hangzik ez az egész, de mi a helyzet az alapanyagokkal?
Az olasz ételekhez olaszokat használok, a magyarokhoz pedig magyart. Aztán jön a „Szabi, a pék-style”, amikor vadul elkezdem összekeverni őket, s mindig valami fantasztikus eredmény jön ki.
Már kész vagy mindennel?
Nem, dehogy. Itt van még egy rakat gyerekbetegség, de egy piac már csak ilyen. Ez nem klasszikus vendéglátás, hiszen én pék vagyok, aki szereti a jót, s szereti azokat az embereket, akikkel együtt dolgozik. Itt egy dolog mindig biztos, a minőség. Nem foglalkoztam eddig leveles tésztával, de most megint engednem kell a nyomásnak. Néhány terméknél most a hagyományos mellett leveles tésztás változatot is fogok készíteni. Emellett biotermékekkel és ősi búzafajtákkal kísérletezek, hogy legyen az is a piacon.
Riedl Annamária
