Lapos, kerek, a magyar vízparti nyaralás elengedhetetlen kelléke. Együk éppen sajttal, tejföllel, magában, fokhagymával, vagy éppen az újhullámos kombinációk kedvelőjeként mogyoróvajjal és friss eperrel. A lángos generációkon átívelő hidat képez a magyar gasztronómiában. Ebben az írásban körüljárjuk ezt a hamisítatlan strandfogást hazai és nemzetközi színtéren is.
(Szerző: Kaposi Márton)
A gasztronómiában általában igaz, ha valaminek vasszög egyszerűségű hozzávalói vannak, az jórészt ősi. Így van ez a lángos esetében is. A kelt tésztából készült lepényféle valószínűleg a kenyérrel egy időben jelenhetett meg, azonban ekkor még kemencében sült formában. Előnye a régmúltban készült nagyméretű kenyérfélékkel szemben, hogy mivel azokat méretükből adódóan nem azonnal fogyasztották, a lángos és más lepényfélék gyors megoldást kínáltak az éhség leküzdésére. A mára elterjedt olajban vagy éppen zsírban való sütés az ötvenes években terjedt el.
Az, hogy édes vagy sós ízvilágú ételként tekintenek erre a nemzeti fogásra, tájegységtől függ – hol a fánkhoz hasonlóan lekvárral, porcukorral fogyasztják, hol hagymával tejföllel. Egy biztos, a lángos magyar – a világban való megjelenése pedig a kivándorló magyaroknak köszönhető.
Lepények a nagyvilágban
Habár a lángos magyar, a lepénykenyerek nem csak nálunk ismert ételek. A Mediterráneum, valamint a Közel-Kelet vitatott hovatartozású étele a gyros. A feltét, tehát hogy éppen birkából vagy disznóból készül, főleg vallási hovatartozás kérdése a régióban, viszont a számos kultúrát magába foglaló terület közös pontja a görögül pitának, törökül bazlamnak nevezett lepénykenyér. Ennek a sós ízvilágú ételnek a hagyományos elkészítési módja napjainkban is nagyban hasonlít az ősi módszerekre. A korong alakúra formázott kenyértésztát egy forró kemence falára tapasztva roppanós kérgűre sütik, így egyfajta kenyérből készült „tálat” eredményezve a kívánt feltét számára.
Mivel a lepénykenyér elkészítése igencsak könnyű, ráadásul nem igényel különösen nehezen fellelhető alapanyagokat sem, az ősi kultúrák többségében megjelent. A kulturális és ezáltal gasztro összetételében is rendkívül vegyes indiai szubkontinens nagy részén elterjedt lepénykenyér neve naan. Maga a naan igencsak közeli rokonságban áll a mediterrán és közel-keleti megfelelőivel, hiszen szintén nem egy egyszerű kenyértésztáról van szó, hanem egy joghurtos-élesztős tésztaalapról. Az ebből formázott korongokat szintén egy kemence falára tapasztva sütik villámgyorsan ropógosra, foltos hólyagosra, így egy kívül roppanós, belül nyúlós kenyeret eredményezve. Indiában a naan elengedhetetlen kísérője, körete szinte minden étkezésnek, hiszen kiválóan egészíti ki a lágyabb és a fűszeres, csípős ízvilágú ételeket egyaránt.
Megfigyelhető, hogy egymástól többezer kilométerre kialakult ősi civilizációk lepénykenyerei habár hasonlítanak, de a végső szó a helyi klímáé. Az év jelentős részében párás, meleg, fülledt idővel rendelkező területeken készülő lepénykenyérfélék inkább gyors és tejtermékmentes eljárással, míg a mérsékeltebb éghajlatú tájakon a tejtermékek is megjelennek az összetevők között, lassabb készítési idő mellett – természetesen mindennek a tartóssághoz van köze, hiszen habár a kenyérfélék nem tartoznak a gyorsan romló ételek közé, a szélsőségek nem kedveznek egyetlen élelmiszer jó minőségű tárolásának sem.
Legyen az Új-Zéland, New York, vagy éppen Siófok, ahol a lángosunkat vásároljuk (igen, az előbbi két városban is kapható a magyar ételkülönlegesség), egy biztos: a lángos a magyarság ételekkel és ízekkel kapcsolatos viszonyának ledönthetetlen bástyája, amely már a honfoglalás óta velünk van és várhatóan marad is.
