Szabadfi Szabolccsal beszélgettünk a tavasszal lezajlott változásokról.
Ha valaki mostanában betér a Király utcai Ristorante il Basilico-ba, komoly meglepetés várja, mindazon túl, hogy már a név sem a régi. A falak szürkék, eltűnt a régi olasz hangulat, ahogy eltűnt onnan Szabadfi Szabolcs, vagy, ahogy mindenki ismeri, Szabi, a pék is. Adta magát, hogy azonnal megkeressük, hogy feltegyük neki a kérdést,
Mi történt?
Egy kicsit belefáradtam a nagy helyek üzemeltetésébe. Én mindig a kicsi dolgokban hittem, a kis pékségekben, az otthonos helyekben, többek között ezért is piacozok. Számomra nagyon fontos az emberek közelsége, valamint a minőség, ami a nevem védjegye is egyben. Amikor nyolc hely között kellett rohangálnom és mindenhol ellenőrizni a minőséget, egy idő után ez meghaladta a képességeimet. Ezért úgy döntöttem, eljött az ideje annak, hogy visszakanyarodjak ahhoz, ami igazán én vagyok, amit igazán szeretek. Az apró pékségek, és maximum osteria nagyságú helyek fenntartása. Ezért szétváltunk az üzlettársammal. Így mostantól több időm marad, és többet tudok foglalkozni személyesen is a vendégeimmel. Nekem az a küldetésem, hogy a vendégeimnek valami olyat adjak minden alkalommal, aminek története van.
Azért ezek a dolgok soha nem ennyire egyszerűek. Az elmúlt években látnod kellett a rohamos növekedést. Miért hagytad ekkorára nőni a vállalkozást, ha ezt nem szereted?
Az éttermek nőttek túl rajtam. Hogy ki mekkora helyet üzemeltet, mindig szív kérdése. Kinek mennyit bír el a lelke. Nekem itt telítődtek az érzelmeim. Egy ideje már gondolkodtam az elengedésen, és mostanra kezdtem érzelmileg annyira eltávolodni az éttermek növekedésétől, hogy tudtam, ennek itt a vége. A pékség az más. A pékség az bármilyen nagyságúra nőhet, azt tudom kezelni. De azt, hogy az éttermek folyamatosan nőttek és nőttek és nem láttam már át, az felemésztett. Kezdett kontrollálatlanná válni minden a beszállítókkal kapcsolatban is. Én öt éve kezdtem el vidékről behozatni az alapanyagokat, amit csak én tudtam rendesen felügyelni. De hosszú távon nem tud működni, hogy minden nap végigmegyek minden üzleten, beállok dolgozni, és amikor kilépek az ajtón, kontrollvesztett lesz minden. Egy dologban viszont őszintének kell lennem, amikor azt kérdezed, hogy miért engedtem ennyire elburjánzani az éttermeket. Mert élveztem azt, hogy a nagyüzemi technológiát is ki tudtam próbálni. Emiatt mindenképp jó döntés volt. Csak végül felőrölte minden energiámat. Nagyon nehéz volt azzal az ambivalens érzéssel együtt élni nap, mint nap, hogy egyrészről a piacon az utca gyereke vagyok, Szabi, aki hozza a kenyeret, másik oldalon pedig ott volt ez a felgyorsult vállalkozás, ami tényleg egy olyan „sztárt” csinált belőlem, aki soha nem akartam lenni.
Viszont ez is hozzájárult ahhoz, hogy országos ismertséget szereztél, ha csak pl. a tévés szerepléseket nézzük. Ezt is elengeded ezután?
Tévében szerepelni és annak a következményeit viselni, két külön dolog. A forgatások alatt rengeteg csodálatos embert ismertem meg, legyen szó a stábról, vagy a játékosokról. Ezért ha a későbbiekben megkeresnek, biztos, hogy vállalni fogom a szereplést, még úgy is, hogy a szelfizések, az, hogy folyamatosan mindenhol felismertek és „sztároltak”, teljesen tönkre tett. Sokan tényleg nem értik meg, hogy ez mekkora felelősség, mekkora teher ekkora figyelmet kezelni a mindennapokban. Azt éreztem, hogy bár mindig is fontos volt a piacozás, de egyre fontosabbá kezdett válni, mert ott ismét az emberek között lehettem, és amikor a standon álltam, nem úgy jöttek oda hozzám, mint egy sztárhoz, hanem mint Szabihoz, a pékhez. Én egy olyan srác vagyok, akinek fontos, hogy minden nap megdolgozzon a liszttel, hogy lássa a kémiai folyamatokat a kovász alakulásakor. Szeretem látni, ahogy megszületnek a termékek. Most ismét ehhez akarok visszakanyarodni.
Panificio il Basilico néven továbbra is?
A Panificio il Basilico mindig is én voltam, és én leszek. E mögött van egyedül Szabi, a pék. Lehet használni ezeket a szavakat külön-külön, más sorrendben akár, megtoldva további kifejezésekkel, bárhogy, de az már nem tartozik az én irányításom alá.
Az elmúlt 4-5 évben nem csak a péktermékek, hanem pizza fronton is nagyon komoly eredményt értél el, nemzetközi szinten is. Mi lesz ezzel a vonallal?
Természetesen a pizza marad. Nem vagyok az a szakember, aki csak ül egyhelyben és kenyereket készít. Nincs olyan nap, hogy belefáradjak a szakmába, mert mindig kitalálok valami újat. Továbbra is fejlesztek, annyi különbséggel, hogy ismét a saját kedvem szerint tehetem. A pizza a szívem csücske, ezért egyáltalán nincs tervben, hogy elengedjem. Sőt, továbbra is szeretnék tanulni olasz mesterektől, és készíteni is, mert ez egy véget nem érő történet.
Mi a jövő a pizzán kívül?
A Városmajor természetesen marad. Ott indult el minden, és a vásárlóim oda nem csak a termékek miatt, hanem miattam is járnak. Ott bent kell állnom a pult mögött, mert az emberek elvárják tőlem. Most ezt szeretném a többi helyre is átvinni. A Belvárosi Piacon a lenti üzletemet már egy ideje együtt visszük Bíró Lajossal, ott is folyamatos az igény a személyemre. A Pancs piacról már beszéltünk, az nem is kérdés, és persze Szentendre, ahol lesz egy kis változás. Mivel Szentendrén reggelire van hatalmas igény, hétfőtől csütörtökig egy könnyebb étlap és egy komolyabb reggeli választék lesz, hétvégére pedig a reggelihez erősödik az a la carte is. Marad a pékség, és egy kis delikátesz részt szeretnék kialakítani még mellé. Valamint, ahogy bejön a jó idő, piacozásba is kezdünk az étterem előtti területen. És ha már Szentendrénél tartunk, viszem tovább a workshop-ot az iskola diákjainak, és egyre nagyobb figyelmet fordítok az egyik legkomolyabb projektemre, amit az UNICEF-val együttműködve csinálunk már egy ideje. Intézetben lévő gyerekeket tanítok a pékmesterségre, hogy legyen valami jövőképük. Ez egy nagy feladat. Ezek a fiatalok már szinte mindenen túl vannak, nem mindig könnyű hozzájuk megtalálni az utat. De nekem az a feladatom, hogy felcsillantsam a szemükben a fényt, szakmai iránymutatást adjak nekik. És ha már tanulás, akkor a saját magam fejlesztésére is még nagyobb figyelmet szeretnék szentelni. Így is sokat járok Olaszországba, de továbbra is szeretnék menni, mert még mindig van mit tanulnom, és persze a világ más tájaira is el akarok jutni és megnézni, mi zajlik egyik-másik helyen a pékségekben. És persze, mivel még mindig úgy érzem, hogy rengeteg energiám van, megnyitottam hó elején a Sas utcai Panificio il Basilico-t.
Ami egyben egy osteria is a pékség mellett.
Pontosan. Mivel az elmúlt időszakban valóban a méretekkel volt a legnagyobb bajom, nagyon örültem, amikor megtaláltam a Sas utcában, közvetlenül a Sociéte-vel szemben ezt a kis üzletet. 15 férőhely, terasszal együtt 30, amit már most imádok, mert minden vendéggel fogok tudni váltani pár szót. Fantasztikus technológiát raktam a kis csapatom és magam mögé, ami maximálisan segíti a munkánkat. Vannak ikonikus ételeim, mint pl. a porchetta, ami itthon az én nevemhez fűződik igazán. Aztán ott van a konfitált kacsacombom és a házi tésztáim, amelyek szintén signature fogásokká váltak az évek folyamán, és kész. Kb. 6-8 étel van az étlapon összesen. Továbbá, van egy új őrületem, a reggeli. Frittata nélkül tehát nem kezdődhet nap nálam, ahogy a házi joghurtom és saját készítésű granolám nélkül sem. És mivel én csipegetős reggelizős vagyok, csipegetős reggeliket kínálok. Klasszikus terülj-terülj asztalkámat Olaszországból és itthonról, hamisítatlan olasz hangulatban. Én nagyon szeretem a zsibongást. Az életet, ha az emberek jönnek-mennek, nyüzsögnek, hangosan beszélnek egymáshoz, magyarázzák az ételeket egymásnak. Én élményt szeretek adni, és az igazi olasz nyüzsgés élményét akarom a Sas utcában átadni a vendégeknek.
