Tóth Szilárd nevével idén ősszel hirtelen tele lett a gasztronómiai sajtó, amióta megnyitott a belvárosban, az Egyetem téren a Salt Étterem.

Szilárd, neked kiskorodban mi volt az álmod, hogy mi lesz belőled, ha nagy leszel?

Sok álmom volt, fiú lévén nyilván volt egy időszak, amikor vadászpilóta akartam lenni, meg ehhez hasonló fiús dolgok. Mátészalkán születtem, édesapám esztergályos, de kamionsofőr lett belőle, édesanyám pedig eredetileg egészségügyisnek tanult, aztán könyvelőiskolába is járt, de a vendéglátásban maradt végül. De nem miatta lettem szakács, ő inkább italokkal foglalkozott mindig is, kocsmárosné volt. Ebből következett, hogy sokat voltunk egyedül a húgommal, és én az akkori főzőműsorokban látottakat elkezdtem leutánozni. Nem volt kedvenc tévés szakácsom, az volt a módszerem inkább, hogy amelyik ételen láttam, hogy esetleg van esélyem rá, hogy sikerülhet elkészíteni, azzal megpróbálkoztam. Az első komolyabb kísérletem tizenkét évesen egy burgonyás fritatta volt, amit paradicsomos bruschettával kellett tálalni. Az első sikerélményeim a szomszédság körében voltak, ha jól sikerült egy-egy étel, vittem át kóstolót a mellettünk lévő zöldségesnek, aki persze agyon dicsérte a főztöm, de hát egy gyereknek mit mondasz, nyilván azt, hogy szuper.

És ekkoriban már megbeszélted vele, hogy ha van szép zöldség, akkor tegyen neked félre? Vagy mondjuk zamatos turbolyát?

Dehogy. A növények szeretete teljesen máshonnan jön. Egész kiskoromtól kezdve sokat jártam pecázni, ami ugye leginkább egész napos elfoglaltság, és sose vittem magammal elemózsiát, mondván úgyis találunk majd valami ehetőt. Most ugyan hanyagolom ezt a műfajt, de gyerekkorom kilencvenkilenc százalékát tényleg odakint töltöttem a határban, és a természet sose hagyott éhesen. Volt hal a folyóban, érett a vadszilva, a kökény. Ha volt kukorica, tüzet raktunk, és héjastól megsütöttük. Emlékszel David Attenborough-ra? Volt egy esőerdős sorozata, abban láttam, hogy a bennszülöttek hogyan fogyasztják a helyi hangyákat, na több se kellett, azzal is megpróbálkoztam. Egyébként van itthon egy olyan hangyafaj, aminek most nem is árulom el nyilvánosan a nevét, azt bevizsgáltattam, és terveim vannak vele, mert annak citromnád íze van és nagyon finom.

Kiskamasz korodra már biztos volt, hogy szakács leszel?

Nem, egy ideig kacérkodtam a számítástechnikával is, de végül szerencsére nem lett belőlem informatikus. Elmentem Vásárosnaményba, szakácsiskolába, ott megtanultam, amit meg tudtam tanulni, és mivel addigra a szüleim elváltak, minden szempontból úgy éreztem, hogy minél inkább a magam lábára szeretnék állni, és elkezdtem már az iskola mellett dolgozni. Az iskola után beálltam Mátészalkára egy gyorsétterembe dolgozni, amit két hónapig bírtam. A két hónap alatt átgondoltam, hogy ha maradok, körülbelül milyen jövőképre számíthatok, és a felmondásomat követő nap hajnalban már a pesti vonaton ültem.

Volt félretett pénzed vagy valaki ismerősöd Pesten?

Egy fillérem nem volt, és senkit nem ismertem, anyukámnak szóltam, hogy egy időre fogadjon be, és ezt megtette. Elkezdtem dolgozni, elsőre mindjárt belefutottam egy belváros széli pubba, ami kegyetlen volt. Tizenhat órás műszakok voltak, és a konyha felszereltsége a legfinomabban szólva is hagyott kívánnivalót maga után. Én abban az időben költöztem, amikor a pesti vendéglátásban mások voltak a prioritások, mint mostanában. Lehúztam ebben a világban pár évet, aztán szerencsémre elkerültem a Melba nevű étterembe, ahova először szakácsnak szerződtem, de egy hónap után séfhelyettes lettem. Majd négy évig csináltuk, amikor bennem igény lett arra, hogy fejlesszük a konyhát, hiszen addigra én már Ferran Adria könyveit olvastam, és éreztem, hogy ha nem fejlődünk, elmegy mellettünk a világ. Meggyőztem a tulajdonost, hogy vegyünk sousvide-készletet, és bele is egyezett, de valamiért a megrendelt eszközöket nem vette át, és ott bennem valami eltörött. Aznap este hazamentem, és megbeszéltem a feleségemmel, hogy nem szeretnék ott maradni tovább.

Köszönöm, hogy szóba hoztad a feleségedet! Picit térjünk is rá a magánéletedre. A szakmában azért viszonylag ritka, hogy egy séf házassága évtizedekig jól működik, és ha jól tudom, a tiétek ilyen. Mióta vagytok együtt?

Tizenhárom éve vagyunk együtt, ebből hat éve házasságban élünk, és van egy kisfiunk.

Hány éves is vagy most?

Harmincnégy.

Tehát huszonegy éves korod óta ugyanaz a párod, ő is szakmabeli?

Nem, ő pszichológus és gyógypedagógus.

Na de térjünk vissza a szakmához. Ott tartottunk, hogy eljöttél a Melbából. Mi következett ezután?

Volt valamennyi félretett pénzünk, és nem voltam beszorítva, úgyhogy el tudtam menni stázsolni, tanulni akartam. Megbeszéltük otthon, hogy egy évet rászánok a tanulásra.

De jól hangzik! Hova mentél?

Az első három hét úgy telt el, hogy sehol senki nem akart fogadni, mert nem ismertem a szakmai elitből senkit. Végül először stázsolni az Innióba engedett be Kurucz Attila, ami így visszatekintve elég vicces.Ezzel párhuzamosan az Aszú étterembe is bejártam, ahol az egyik séf a harmadik napomon kórházba került, máj transzplantációra volt szüksége, és kiesett a munkából. Egy hét után engem oda felvettek fizetésért, de mondtam nekik, hogy én tanulni akarok még. Aztán felvettek az Innióba.

Én ezen a ponton hallottam rólad először, ott rád felfigyelt a szakma, ugye?

Két évig voltam az Innio séfje, és igen, ott már tulajdonképpen tudták rólam, hogy ki vagyok.

Hogyan ért véget az Innio időszak?

Elérte a természetes kifutását, és véget kellett érnie. Még volt egy utórezgés, a nor/ma pékség projekt.

Gyorsan érintsük is ezt a kovász dolgot, mi annak kapcsán ismerkedtünk össze először csak online. Te hogyan zúgtál bele a kovászba?

Velem úgy volt, hogy az Innióban elkezdték rendelni a Vajda Józsi kenyerét, és én is tudni akartam, amit ők tudtak, és a tulajdonos tett egy nem mindennapi gesztust, és háromezer euróért befizetett engem egy egyéni Beesham Soogrim workshopra.

Mondjuk el azok kedvéért, akik nem tudják, hogy Beesham egy sztárpék, aki tizenöt éve a kovász szerelmese, és mint egy hittérítő járja a világot, mesterkurzusokat tartva.

Így van, és nekem egyedül tartott egy privát oktatást. Addigra különben én már elkezdtem sütni, de a workshop mindent tökéletesen a helyére tett.

És a pékségprojekt után merre léptél tovább?

Az Innio bezárása után már elkezdtük a Saltot építeni. Lefkovics György már az Innióban is benne volt, ismertük egymást, és mindketten hittünk ebben a koncepcióban, ami végül itt megvalósult.

Erről már annyi helyen meséltetek, hogy nem is rabolom vele az idődet, ízekről és hangulatokról amúgy is élőben és személyesen kell megbizonyosodni. Inkább azt kérdezem a végére, hogy maradt-e még szakmai álmod, és ha igen, mi lenne az?

Szeretnék valami olyan nyomot hagyni a gasztronómiában, ami kitörölhetetlen. Ha úgy fogom érezni, hogy ez sikerült, gond nélkül vidékre költözöm, megtermelem, amire szüksége van a családomnak, és esténként a verandán békésen üldögélek majd a feleségemmel, kézenfogva.

Úgy legyen!

 

Fotók: Horpáczi Dávid