Kalandos múltra tekint vissza az Auguszt Cukrászda: az 1870-ben alapított vállalkozást 1951-ben államosították, a családot pedig kitelepítették Taktaszadára, és bár két év múlva visszatérhettek Budapestre, de üzleteiket és iparengedélyüket nem kapták vissza.
1957-ben azonban a műhellyel együtt mindössze 30 négyzetméteren, a cipész és a Fény utcai piac tőszomszédságában, egy kölcsön fagylaltgéppel megnyithatták új üzletüket, mely jó alapot adott a cukrászdinasztia hírnevének és tevékenységének újjáépítéséhez.
A cukrászda vezetője, Auguszt József így emlékszik vissza a nyitás körüli időkre:
„1953-ban apám a Közért Vállalat cukrászati termelőüzemét vezette, ami akkor a Rökk Szilárd utcában volt, anyám pedig szintén a Közértnél a Dagály utcai édességboltban kapott üzletvezetői munkát. Nehezen éltünk, rossz anyagi körülmények között. Az 56-os forradalom hozott változást: a zavargások közepette a Közért minden raktárát „kirabolták” (természetesen nem a forradalmárok, hanem az illetékes elvársak tüntették el az akkor kincset érő élelmiszerkészleteket), egyedül édesanyám tudott maradéktalanul elszámolni az árukészlettel. Így lett egy kis protekciónk, ezért kaptunk újra iparengedélyt, és a jelenlegi Fény utcai cukrászda magjául szolgáló 30 négyzetméteres helyiséget, ami akkor a Közért egyik raktárhelyisége volt, szomszédos egy cipészüzlettel.
Így kezdtek el dolgozni a szüleim ezen a helyen, társas viszonyba lépve egy Tóth bácsi nevű idős cukrásszal, mert neki volt egy fagylaltgépe. Anyám volt az üzletben, apám éjjel itt sütött, nappal a Közért Vállalatnál – onnan is ment nyugdíjba. Én akkor 6 éves voltam.
A kínálat más volt, mint az államosítás előtt, vagy amit ma láthatnak: egyszerű sütemények készültek, inkább a mennyiségre kellett dolgozni, mert akkoriban annyira nem lehetett kapni semmit, hogy apám, és később az általa felügyelt alkalmazott nem győzte a sütést. Krémes volt, rétesek, mignonok, linzer, isler, indiáner, de a tejszínhabos kávé tett bennünket közkedveltté a piaci kofák és a vásárlók körében, hiszen nem volt az országban tejszín, de apám tudott készíteni, és ez akkor igazi luxusnak számított.
A régi vendégkörünkre nem számíthattunk, de anyám jól pozícionálta a helyet: a piaci nyüzsgés a kezdetektől meghozta a várt forgalmat. Négyféle fagyi volt: csoki, vanília, eper és rizs. Később, mikor már itt dolgoztam, reggel 6-kor elkezdtem fagylaltot főzni, 11-től kezdtem kiadni, és este 6-ig le sem ültem – folyton a Lövőház utcáig állt a sor.
Apám minden szabadidejét itt töltötte, és a süteményein túl személyes varázsával vonzotta ide az embereket. Anyám kiváló szervező volt, jó üzleti érzékkel – tökéletesen kiegészítették egymást. Az Auguszt-feleségeknek mindig nagy szerepe volt az üzlet alakulásában: most a feleségem, Ibolya tölti be apám szerepét.
A kis süteményboltból csak évtizedek alatt alakult ki a mai cukrászda, mögötte a termelőüzem, a kávéház és a kert: helyiségenként, időnként négyzetméterenként vettük meg a helyet.
A szüleim boldogan látnák, hogy mennyire szeretik a vendégek, és mi is milyen gonddal és odafigyeléssel őrizzük a hagyatékukat mind a szakmaiság, mind a vendégszeretet tekintetében. Reméljük, hamarosan kiderül az is, melyik gyerekünk lép majd a nyomdokainkba.”
Tejszínhabos kávé és indiáner
Az ünneplés nemcsak egy napra korlátozódik: május 10-től egy hónapon keresztül, június 10-ig meglepetésekkel várják a vendégeket, akik véletlenszerűen ünnepi zacskóba rejtett „zsákbamacska” ajándékokat kapnak. Ugyanezen időszak alatt a cukrászdában 600 forintért kapható a „retro” menü: egy tejszínhabos kávé, melyhez a vendégek választhatnak az indiáner, a csokis és citromos mignon, a linzerkarika vagy az ishler közül.
Az archív fotón az Auguszt család és néhány barátjuk, hozzátartozójuk látható: hátul Auguszt Elemér, előtte a felesége, Olga, elöl pedig a három gyerek, Annamária és Olga kockás ruhácskában, közöttük a 6 éves József.
